Feszty Masa egész életében jó szívvel gondolt nagypapájára, később pedig nagyon fájlalta, hogy elszakították tőle.
Jókai Mór rajongott az unokájáért, nevelt lánya, Jókai Róza és a híres festőművész, Feszty Árpád gyermekéért, ám aztán minden összeomlott. Jókai Mór elvette Nagy Bellát feleségül, a családi viszály pedig Feszty Masát is elszakította nagypapájától. Már idős korában Masa így emlékezett Jókai Mórra: „Négyéves lehettem akkor. Minden reggel hét órakor megreggeliztettek, felöltöztettek, mert sétára indultam a nagypapával. Végigjártuk kettesben a kertet. Ő minden bokrot, rózsatövet, madárfészket megnézett. Imádta a természetet! (…)
Ha valaki azt mondta, hogy rossz regényt írt, arra nem haragudott meg annyira, mint aki a saját termésű borát szidta.
A Tolnai Világlapja azt is megírta, hogy Jókai Mór számára az unokája és a kerti virágjai jelentették a legtöbbet öregkorában: „A kertjét telehintette virággal, hogy az ő kisunokájának legyen mit szednie. Mert a kisleány minden reggel egy-egy csokor virágot szedett, és azzal kedveskedett neki.”
Masa azt is elmesélte, hogy a sváb-hegyi villában az ő feladata volt Jókai tengerimalacainak megetetése. Egy alkalommal azonba elfelejtette, amiért lelkiismeretfurdalása volt. Kapcsolatukat jól jellemzi, hogy Masa egy alkalommal azt is kijelentette,
kicsiként azt hitte, a nagypapát is karácsonyra kapta a többi ajándékkal együtt.
Feszty Masa tudta, látta, hogy az apja szenved az anyagi nehézségektől. Erről 1923-ban mesélt egy újságírónak: „Szegény jó édesapámat egyébként úgy látom, mint egy tragikus hőst. Kevés ember fölött ragyogott úgy a nap az élete hajnalán, delén, és kevés ember fölé borult olyan sötét éjszaka az élete alkonyán.” Feszty Árpád már nem élhette meg, hogy a lánya művészetét elismerjék. Halála után négy évvel, 1919-ben az Új Időkben jelent meg Masa festményeiről egy hízelgő kritika:
Képein nem látunk eltanult rutint, hanem zamatos jegyeit a tehetségnek és komoly akaratnak.
Jókai Róza és gyermeke kevéske pénzből élt. Az Újság 1921-ben drámai beszámolót írt anyáról és lányáról: „Ők ketten nem járhatnak sehová emberek közé, mert ruhájuk nincsen, de azért nem panaszkodnak. Büszkék, nyakasak, úri lelkek.”
1925-ben Feszty Masát a műteremlakásában, ott is a fürdőszobában érte csaknem végzetes baleset. Belobbant a spiritusz, a tűz átterjedt a hajára és a ruhájára. Még szerencse, hogy tele volt vízzel a kád, abba ugrott bele, így megúszta könnyebb sérülésekkel az esetet.
Hátborzongató belegondolni, hogy 11 évvel később, szintén a fürdőszobában és szintén tűzeset miatt halt meg az édesanyja.
1936-ban történt a tragédia. Jókai Róza a fürdőszobába ment, a kályhánál kívánt kicsit melegedni, amikor egy parázs miatt lángra kapott a pongyolája. Masa sietett a segítségére, ám Róza olyan súlyos égési sérüléseket szenvedett, hogy nem sokkal később meghalt. Feszty Masa összeomlott, hosszú hónapokot töltött szanatóriumban idegkimerültség miatt. Visszatért és egyre inkább a vallás felé fordult, mindez pedig a művészetében is megjelent, számos oltárképet alkotott. Rendszeresen igyekezett segíteni a nincstelen, szegény gyerekeken, a műteremlakásába pedig kóbor kutyákat és macskákat fogadott be. Megesett, hogy nyolc-tíz kutya és macska szaladgált a műteremben. A jótékonykodásban odáig ment, hogy nemegyszer Jókai kézirataiból is elajándékozott több oldalt, megesett, hogy az őt meglátogató újságírót is meglepte egy Jókai-regény eredeti kéziratával. Mikor az önzetlenségről, jótékonykodásról kérdezték, a következőt válaszolta:
Olyasmi ez, mintha a kleptománia ellentétében szenvednék. Van, akinek muszáj lopni. Nekem adni muszáj, kell, hogy adjak.
Feszty Masának hosszú életet adott a sors, 85 évesen aludt el örökre. Már idősen azt is elmesélte egy újságírónak, hogy a Bajza utcai lakásból megőrzött egy karosszéket és egy szép csillárt. Az is kiderült, három Jókai-írás különösen lenyűgözte, a Szabadság a hó alatt, A kőszívű ember fiai és az És mégis mozog a föld.
Jókai emlékét egész életében ápolta,
bár többször hangsúlyozta, nagy törés volt a lelkének gyerekként, hogy elszakadt a nagypapájától. 1938-ban elment Komáromba Jókai Mór szobrához és elmesélte, mi történt, mikor megsimogatta a szobor kezét. „A kéz puha, meleg volt. Lüktetett benne a vér.”
(Sal Endre)
Következik: Jókai Mór a jós
