Isten jókedvében adta őt nekünk: így látta Jókai Mórt Mikszáth Kálmán

„Egy csodás, jó és ártatlan ember volt, finom lelkű, tele gyöngédséggel és érzékenységgel” – írta Mikszáth Jókairól, akire egész életében felnézett.

Mikszáth Kálmán portréja. A kép 1900-ban készült. Fotó: MNMKK Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteménye

Jókai Mór évtizedekig az első számú hazai regényíróként alkotott. Rá jellemző módon, mikor megjelent a fiatal Mikszáth Kálmán, nem a feltörekvő konkurenciát látta benne, hanem egy új hangot, akit támogatni kell. Mikszáth írói karrierje nehezen indult, az első könyve visszhang nélkül maradt. A nagyközönség akkor fedezte fel magának, amikor a Pesti Hírlapban jelentek meg az írásai. 1882-ben így írt az akkor 35 éves Mikszáthról a Vasárnapi Újság.

Mint csaknem minden fiatalabb írónak, Mikszáthnak is Jókai volt a szellemi keresztapja.

Az első regény, mely kezébe akadt, Jókainak a Török világ Magyarországon című regénye volt. Ennek bódító bűbája tette szenvedélyesebb regényolvasóvá s a nagy írót föltétlen hódolata tárgyává.” Mikszáth 1894-ben már befutott regényíróként így emlékezett minderre Jókai Mórok című írásában: „Mikor ezelőtt harminc évvel szegény édesanyám megengedte, hogy olvassam el a Török világ Magyarországon című regényt, már a tizedik sornál letettem mosolyogva, mint az olyan ember, aki hamar észreveszi, hogy rászedték. Ugyan, eredj mama! Hiszen ilyet magam is tudok írni. (…) Olyan egyszerű, mesterkéletlen volt a nyelv, annyira természetes az észjárás, mintha a magamé lett volna. Hát, hogyne tudnék én olyat írni.” Jókai támogatta Mikszáthot, sőt, gyakran vendégül látta svábhegyi villájában is. 1882-ben, mikor felkérték, hogy írjon előszót az új Mikszáth-könyvhöz, a következő válaszlevelet küldte a kiadó vezetőjének: „Ön engem arra szólított fel, hogy Mikszáth Kálmán beszélyei elé írjak ajánló szót az olvasó közönséghez. Önkéntelenül eszembe jut erre az egyszeri tudós, ki késő este nála mulató vendégeinek azt mondta, hogy nézzék csak, milyen szépen süt a Hold odakünn, s hogy jobban lássák, fogta az argandi lámpát, kivette: annak a világánál mutatta be a Holdat.

Mikszáthnak nincs szüksége az én argandi lámpásomra. Meg fogják őt látni a saját talentuma fényétől. (…)

Mikszáth valódi tehetség, akit nem szabad dicsérni, hogy meg ne álljon ott, ahol elkezdte, hanem írjon mindig jobbat a megelőzőnél s igyekezzék fölfelé.”

Jókai Mór tarokkparti közben. Mikszáth Kálmán is partnere volt a játékban. Fotó: MNMKK Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteménye

A 22 évvel fiatalabb Mikszáth Kálmán minden fórumot megragadott, hogy magasztalja Jókait. Egy alkalommal így írt a nagy elődről: „A Jókai híre nem kezdődik, és nem végződik sehol. A Jókai-kultusz befutja az országot, terjeng, elterpeszkedik, mint a szederinda. Mindenki ösmeri, mint a saját tenyerét.” Mikszáthnak imponált Jókai termékeny munkássága, szerinte Jókai regényei úgy nőnek ki a földből maguktól, mint a vadszegfű, ezért viccesen azt is felvetette, hogy

kell lennie még egy Jókainak, hiszen egy ember képtelen ennyit alkotni.

„Lehet e egy embernek ennyit írni?” – tette fel a kérdést, majd így folytatta: „Merő lehetetlenség. Ha írta, két-három ember írhatta. De itt viszont az a kérdés tolakodik fel, miként írhatott két ember ilyen egyforma lélekkel, egyzamatú humorral, azonos fantáziával és hanggal.”

Jókai Mór portréja. Ismeretlen festő műve. Fotó: MNMKK Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteménye

Jókai Mór kedvelte Mikszáthot, kártyapartneréül fogadta, és a két híres regényíró a humort sem vetette meg. 1896-ban írták meg a lapok, hogy Radó Kálmán, egykori Vas megyei főispán vadászatot rendezett, majd a végén jókívánságai mellett elküldetett nyolc fogolymadarat Mikszáth Kálmán címére. Mikszáth a madarakból négyet vacsorára elfogyasztott, négyet pedig, figyelmes ember lévén, elküldetett Jókai svábhegyi címére.

Alig, hogy elindult a küldönc, csöngettek, és nyolc fogoly érkezett Jókai címéről

Ezek szerint rá is gondolt Radó Kámán. Mikszáth gyorsan sürgönyt írt Radónak, hogy küldjön még 16 madarat, azokat el is küldte Jókainak, a válasz pedig nem késett: Jókai 34 foglyot küldött vissza nyájas sorok kíséretében. A két írózseni nem cáfolta a történetet, de azt is jelezték, szó sem volt annyi fogolyról, mint amiről a lapok írtak.

Jókai temetése 1904-ben. A koporsón a nemzeti színű lepellel. Fotó: MNMKK Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteménye

Mikszáth egyáltalán nem érezte bántónak, mikor 1885-ben azt írták róla, hogy Jókai után a legkitűnőbb magyar prózaíró, és minden alkalmat megragadott, hogy magasztalja írótársát. 1897-ben a Mikszáth irányította Budapesti Újságírók Egyesülete köszöntötte volna Jókait, ő azonban nem tudott megjelenni az eseményen. Mint Mikszáthnak címzett levelében megírta, köszöni, hogy gondoltak rá, de Abbáziában pihen a légúti betegsége miatt: „Hanem azért hálás köszönetemet, kérlek, add át az én kedves pályatársaimnak a rólam való szíves megemlékezésért. Mulassatok helyettem is”– fogalmazott Jókai, aki aztán 1904 májusában örökre elaludt. Mikszáth Kálmán a Vasárnapi Újságban írt nekrológot a kivételes pályatársról:

A negyvenes évek nagy nemzedékéből három hegycsúcs emelkedett ki, Petőfi, Arany, Jókai. Most az utolsó is eltűnt, árnyéka elvonult a halhatatlanság fönséges boltívei alá,

ahová csak azok léphetnek, akik vagy olyat cselekedtek, amit érdemes megírni, vagy olyat írtak, amit érdemes elolvasni. (…) Nemcsak, hogy első volt itthon, de a világon is, ami a mese folyamát illeti. (…) Csak az idősb Dumas mérhető össze vele e tekintetben, de az is csak egyik regényében, a Három testőrben éri némileg utol, de felül nem múlhatja.” Mikszáth úgy fogalmazott Jókairól, hogy „Isten jókedvében adta őt nekünk”, és már ekkor elhatározta, mindenképpen könyvet ír a nagy előd életéről. Meg is született a Jókai Mór élete és kora című mű, amelyben igyekezett nem csak a pátosz hangján szólni róla. Szerinte Jókai nem vette szívesen a kritikát, érzékeny és hiú volt.

Jókai magánéletéről is markáns gondolatot vetett papírra a könyvben,

miután az idős író a nála ötven évvel fiatalabb Nagy Bellát vette el feleségül: „Pszichológiailag nem szorul nagyobb magyarázatra. Mostani nősülése éppolyan abnormis, mint az ötvenegy év előtti. Akkor ő volt túlságosan fiatal a feleségéhez, most a felesége (húszéves leány) volt túlságosan fiatal hozzá.”

Mikszáth Kálmán temetése. A koporsóján ott a Jókai-lepel. Fotó: MNMKK Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteménye

A könyv Jókai halála után három évvel, 1907-ben jelent meg. Sokan dicsérték, ám a Pesti Hírlap például úgy érezte, több időnek kellett volna eltelnie, ahhoz, hogy Jókai életművét reálisan értékeljék: „Mikszáth munkája talán hamarabb jelent meg, mint kellett volna” – írta az újság. Mikszáth a kötet epilógusában így foglalta össze, ki volt szerinte Jókai Mór:

Kétség se fér hozzá, hogy egy csodás, jó és ártatlan ember volt,

finom lelkű, tele gyöngédséggel és érzékenységgel. (…) Haragot nem tartott senki ellen, a bosszút nem ösmerte. Lelke olyan volt, mint egy sima tó, hullámait szabad szemmel észre nem vehette senki, pedig bizonyára mozgott az és gyűrűzött.” Mikszáth Kálmán 1910-ben, csupán 63 évesen hunyt el. Az az ember, aki egész életében a regényírás géniuszaként beszélt és írt Jókairól. Mikszáth sírján a kedvenc virágjai, pipacsok, rózsák, mezei virágok sorakoztak. A koporsóját selyemből készült piros-fehér-zöld lepellel borították. Azzal a lepellel, amely Jókai koporsóján is pihent hat évvel korábban…

(Sal Endre)

Következik: Jókai Mór és Jókai Róza